Amikor a gyerek otthon robban – mi lehet a viselkedés mögött?
Van, amikor a gyerek az óvodában vagy iskolában jól működik, otthon viszont sír, kiabál, ellenáll vagy robban. Ez az írás segít más szemmel ránézni arra, amikor a viselkedés mögött túlterheltség, biztonságkeresés vagy felgyűlt stressz állhat.
Feketéné Pál Enikő
5/28/20263 min read
Amikor a gyerek otthon robban
Az óvodában tündér.
Az iskolában udvarias.
A nagymamánál kisangyal.
Otthon pedig belép az ajtón, és olyan, mintha valaki megnyomta volna rajta a vulkán-gombot.
Cipő repül.
Táska puffan.
Kabát valahol a föld és a fogas közötti alternatív univerzumban landol.
Te pedig csak annyit kérdezel:
„Milyen napod volt?”
Mire ő úgy néz rád, mintha éppen egy közepesen ellenséges kihallgatást indítottál volna.
Aztán jön a sírás.
A kiabálás.
A „hagyjál békén”.
A testvér piszkálása.
A vacsora elutasítása.
És természetesen a zokni problémája, ami hirtelen az emberi szenvedés csúcspontjává válik.
Kívülről ez sokszor úgy néz ki, mintha a gyerek „rosszalkodna”.
Mintha otthon engedné el magát.
Mintha nekünk tartogatná a legnehezebb oldalát.
És igen, bizonyos értelemben pont ez történik.
Csak nem azért, mert otthon akar bántani minket.
Hanem mert otthon érzi magát a legnagyobb biztonságban.
Egész nap tartja magát.
Figyel.
Alkalmazkodik.
Megfelel.
Vár a sorára.
Nem sír, amikor szeretne.
Nem dühös, amikor dühös lenne.
Mosolyog, válaszol, működik.
Aztán hazaér.
És a teste, az idegrendszere, a lelke egyszer csak azt mondja:
„Na, akkor most engedhetjük ki.”
És kijön minden.
Csak nem mindig elegánsan.
Nem úgy, hogy:
„Anya, ma nagyon sok inger ért, elfáradtam, és szükségem lenne egy kis csendre.”
Hanem úgy, hogy:
„Nem veszem le a cipőmet!”
Vagy:
„Ez a vacsora undorító!”
Vagy:
„Nem szeretlek!”
Ami szülőként persze szíven üt.
Még akkor is, ha az eszünkkel tudjuk, hogy nem feltétlenül szó szerint nekünk szól.
A gyerek otthoni robbanása sokszor nem nevelési kudarc.
Hanem jelzés.
Jelzés arról, hogy túl sok volt.
Túl sok inger.
Túl sok szabály.
Túl sok alkalmazkodás.
Túl sok belső feszültség.
És a gyerek még nem mindig tudja ezt szabályozni.
Nem tudja szépen levezetni.
Nem tudja megfogalmazni.
Nem tudja azt mondani:
„Most tele vagyok feszültséggel, és félek, hogy rossz leszek, ha ezt kimutatom.”
Ezért mutatja úgy, ahogy tudja.
Testtel.
Hanggal.
Sírással.
Daccal.
Ellenállással.
Apró, látszólag értelmetlen konfliktusokkal.
A kérdés ilyenkor nem csak az, hogy „hogyan állítsam le?”
Hanem az is:
„Miért van benne ennyi feszültség?”
Mi történt vele napközben?
Miben kellett túl sokat alkalmazkodnia?
Hol érezte magát bizonytalannak?
Milyen elvárás nyomja?
Milyen érzést nem tud kimondani?
Persze ettől még nem lesz könnyű.
Amikor a gyerek ordít, a testvére sír, a vacsora hűl, a táska a földön, és közben valaki még a kulacsát is keresi, akkor az ember nem mindig belső mintákat akar elemezni.
Néha csak azt szeretné, hogy végre mindenki vegyen levegőt.
És ez teljesen érthető.
De hosszabb távon sokat segíthet, ha nem csak a viselkedést nézzük.
Hanem azt is, ami mögötte van.
A kineziológiai munka gyerekeknél éppen ebben tud támogatást adni.
Szelíd módon ránézhetünk arra, milyen stressz, érzelmi blokk, iskolai nyomás, megfelelési vágy vagy családi feszültség kapcsolódhat a gyerek működéséhez.
Kisebb gyerekeknél gyakran a szülőn keresztül dolgozunk, mert ők még nem mindig tudják szavakba önteni, mi zajlik bennük.
De a test, a viselkedés, a reakciók sokszor mesélnek.
És amikor a szülő elkezdi más szemmel látni a gyerek reakcióit, már az is sokat változtathat a kapcsolódáson.
Mert nem csak azt látja:
„Már megint hisztizik.”
Hanem azt is:
„Valami most túl sok neki.”
Ez a nézőpont nem azt jelenti, hogy nincsenek szabályok.
Nem azt jelenti, hogy mindent el kell fogadni.
De azt igen, hogy a határok mellé megértés is kerülhet.
És néha ez a kettő együtt adja meg azt a biztonságot, amiben a gyerek lassan meg tud nyugodni.
Ha nálatok is gyakori, hogy a gyerek „máshol jól működik”, otthon viszont robban, érdemes lehet ránézni arra, mennyi feszültséget cipel napközben.
Lehet, hogy nem rossz.
Nem hálátlan.
Nem direkt csinálja.
Lehet, hogy egész nap tartotta magát.
És otthon végre biztonságban van ahhoz, hogy összeessen egy kicsit.
A kérdés csak az, hogyan tudunk mellette úgy jelen lenni, hogy közben mi se égjünk ki teljesen.
Ebben segíthet a tudatosabb ránézés, a szülői önismeret, és bizonyos helyzetekben a kineziológiai munka is.
Mert néha a gyerek robbanása nem a történet vége.
Hanem az első jelzés, hogy valamit érdemes végre meghallani.
Helyszín:
3531 Miskolc, Aba utca 35. I/1.
Elérhetőség:
azurkineziologia@gmail.com
06-30-386-5885