Kamaszt nevelek – amikor nehéz kapcsolódni egy tinédzserhez
A kamaszkor sokszor ajtócsapódásban, bezárkózásban, flegmaságnak tűnő viselkedésben vagy robbanékonyságban jelenik meg. Ez az írás segít más szemmel ránézni arra, mi húzódhat meg a kamasz viselkedése mögött.
Feketéné Pál Enikő
5/29/20263 min read
Kamaszt nevelek. Vagyis ugyanabban a házban lakom egy tinédzserrel.
Kamaszt nevelek.
Illetve van egy tizenéves gyerekem.
Vagyis ugyanabban a házban lakom egy tinédzserrel.
Elvileg.
Mert néha olyan érzés, mintha a diplomáciai kapcsolataink ideiglenesen szünetelnének.
Én kérdezek valami teljesen ártatlant:
„Milyen napod volt?”
Ő rám néz, mintha éppen egy nemzetközi kihallgatást indítottam volna.
Válasz:
„Semmi.”
Aztán becsukódik az ajtó.
Vagy jön a sóhaj.
Vagy az a bizonyos nézés, amitől az ember hirtelen átgondolja az összes szülői döntését 2009-ig visszamenőleg.
Ismerős?
A kamaszkor sokszor kívülről dacnak, lustaságnak, flegmaságnak vagy túlérzékenységnek tűnik.
Pedig belül gyakran egészen más történik.
Egy kamasz egyszerre próbál kapcsolódni és leválni.
Egyszerre vágyik biztonságra és szabadságra.
Egyszerre szeretné, hogy békén hagyják, és azt, hogy valaki végre tényleg értse, mi zajlik benne.
Csak ezt ritkán mondja így.
Nem azt mondja:
„Anya, most nagyon bizonytalan vagyok magamban.”
Hanem azt:
„Hagyjál.”
Nem azt mondja:
„Félek, hogy nem vagyok elég jó.”
Hanem azt:
„Nem érdekel.”
Nem azt mondja:
„Nem tudom, hova tartozom.”
Hanem bezárja az ajtót, felveszi a fülest, és eltűnik a saját világában.
A kamasz viselkedése sokszor üzenet.
Csak nem mindig szépen becsomagolt, kedves üzenet.
Néha inkább olyan, mint egy gyűrött cetli, amit mérgesen hozzánk vágnak, és nekünk kell kibogarászni belőle, hogy mi van ráírva.
Szülőként ez nagyon nehéz.
Mert közben mi is érzünk.
Aggodalmat.
Tehetetlenséget.
Dühöt.
Fáradtságot.
Bűntudatot.
És néha azt a csendes kérdést:
„Hol van az a gyerek, akivel régen olyan könnyű volt kapcsolódni?”
A jó hír az, hogy nem biztos, hogy eltűnt.
Lehet, hogy csak éppen épül.
Átalakul.
Keresi önmagát, a helyét, a hangját, a határait.
És ebben az átmeneti építkezésben néha tényleg úgy néz ki a lelki tér, mint egy felújítás alatt álló ház:
por mindenhol,
kábelek kilógnak,
ajtók csapódnak,
és senki nem találja a használati útmutatót.
A kineziológiai munka kamaszokkal nem arról szól, hogy „megneveljük” őket.
Nem is arról, hogy kiderítsük, kinek van igaza.
Hanem arról, hogy biztonságos térben ránézzünk:
mi feszíti,
mitől szorong,
hol veszítette el az önbizalmát,
milyen iskolai, családi vagy belső nyomás van rajta,
és mi az, amit talán még ő sem tud szavakba önteni.
Sok kamasznak már az is megkönnyebbülés, ha nem javítani akarják.
Nem számon kérik.
Nem kihúzni próbálják belőle a választ.
Hanem valaki kíváncsian, nyugodtan, ítélkezés nélkül van jelen mellette.
A szülőnek pedig sokszor az segít, ha kicsit más szemmel tud ránézni a helyzetre.
Nem csak azt látja, hogy:
„már megint becsapta az ajtót”,
hanem azt is:
„valami most túl sok neki, és még nem tudja máshogy megmutatni.”
Ez nem azt jelenti, hogy mindent rá kell hagyni.
Nem azt jelenti, hogy nincsenek határok.
De azt igen, hogy a viselkedés mögött érdemes megkeresni az érzést is.
Mert a kamasz néha tényleg nehéz.
De sokszor neki is nehéz saját magával.
És ha ezt megértjük, már nem ellenségként állunk egymással szemben, hanem két emberként, akik próbálnak valahogy újra kapcsolódni.
Ha azt érzed, hogy a kamaszod bezárkózása, robbanékonysága, szorongása vagy önbizalomhiánya mögött több van, mint egyszerű „kamasztempó”, érdemes lehet ránézni a háttérben húzódó feszültségekre is.
A kineziológiai munka szelíd, támogató módon segíthet ebben.
Nem varázspálca.
Nem helyettesíti a szükséges pszichológiai vagy orvosi segítséget.
De adhat egy biztonságos teret, ahol végre nem csak a becsapott ajtót nézzük.
Hanem azt is, aki mögötte van.
Helyszín:
3531 Miskolc, Aba utca 35. I/1.
Elérhetőség:
azurkineziologia@gmail.com
06-30-386-5885